Lenn, délen, a csizma sarkában… – Puglia 1. rész

Amikor két tenger találkozik, annak van valami különös ereje. Lehet persze, hogy csak a képzeletünkben, mert jó azt hinni, hogy valami fontosnak vagyunk szemtanúi. Azt mondják néha látszik is, amikor a Jón-tenger és az Adriai-tenger egymáshoz simul, látszik a két különböző színű vízfelület. Már csak ezért is érdemes elmenni az olasz csizma sarkának csücskéig, Santa Maria di Leucába.

S bár az albán s görög partok nincsenek messze, mégis a kisváros fölé emelkedő hegyről a hatalmas kékségbe tekintve érzi az ember, hogy itt vége van Európa egy szegletének. És egy országnak. És egy régiónak, amit egyre nagyobb kedvvel fedeznek fel a külföldiek és a helyiek egyaránt.

Puglia amolyan második Toszkána kezd lenni, egyre több híresség jön rá, hogy még jó áron tud vásárolni csodálatos villákat a pugliai vidéken. Az egyik híres sörgyár igazgatója például fillérekért vett egy komplett palotát egy pici, ismeretlen faluban, ami úgy 20 percre van a tengertől. Karácsonykor és nyáron is megnyitja a nép előtt, és ingyenes koncerteket adnak a hatalmas kertben.

Puglia nagyon könnyen elérhető: alig másfél óra Wizz Airrel az út Bariba, innen pedig autóba ülve érdemes bebarangolni a régiót. Tulajdonképpen bármilyen irányba megyünk, biztosan találunk valami izgalmasat. Például egy éttermet, ahol olyat fogunk enni, hogy napokig emlegetjük. Puglia egy gasztronómiai paradicsom. Hogy az alapoknál kezdjük, ott van például Altamura, a “kenyér városa”.

A kis utcák tele vannak pékségekkel, amelyek a legkülönfélébb termékeket sütik és látják el a környéket. Ott van például az Il pane di Nunzi, amelyet 1951-ben alapítottak. Minden áldott nap 450 kiló kenyér kerül ki egy hatalmas, 40 négyzetméteres sütőből! A kenyerek például olyan trattoriákban kötnek ki, mint a Ristorante Tre Archi, amely az óváros kellős közepén, egy kis utcába épült családi étterem. A bejáratnál már egy hatalmas pulton előételek (antipasti) sorakoznak, kenyerek, házi tészták, sonkák. Érdemes sokféle ételből keveset rendelni (ez egész Pugliára igaz!), amolyan “tapas-os” módon végigkóstolni a specialitásokat. A ricotta, amelynek selymes íze nem felejthető, a füstölt provola (tehénsajt), egy fokhagymával, burgonyával, brokkolival, borssal bolondított leves, mellette mindig olivaolajas kenyér, sültpaprika, focaccia, tészták, szalámik, húsgombóc (polpeta), babpüré… a pugliai étlapot lehetetlen felsorolni. (néhány ízelítő fotó a galériában!).

Bármerre autózva az utak mellett a legfeltűnőbb látvány a végeláthatatlan olíva kertek. Puglia, amely az első régió volt, ahol az olajfákat védetté nyilvánították, Olaszország legnagyobb olívatermő vidéke. Olyannyira, hogy valaha, még az elektromos áram előtt a fel nem használt olívaolajat naponta 40 hajó szállította tonnaszámra Európa városaiba alapanyagként a városi világításhoz….

És a szőlők…

Már a föníciaiak is rájöttek, hogy érdemes kihasználni a vidék adta lehetőségeket, a görögök pedig egyenesen “A bor földjének” (Enotria) nevezték a mai Puglia területét. A 20. században a 80-as évekig inkább asztali borokat készítettek itt, nagy mennyiségben, aztán egyre több híres bortermelő fektetett be nem kis vagyont az itteni földekbe. A legjobb fehér bort Locorotondo és Bari és Martina Franca környékén készítik. Castel del Monte-ben jó vöröset is lehet kóstolni (pl: Il Falcone).

Az olívakertek, a narancsligetek és a szőlőültetvények között teljesen sajátos épületek tűnnek fel, a csúcsos kis házak amolyan manók otthonaira emlékeztetnek. A trullók Puglia szimbólumaivá váltak. Hogy mik is ezek, és mire használják őket, a következő részben elmagyarázzuk.